Nem százféle változatban - a Cseh Tamás-emléklemez

Beküldve: Friss hírek

Még a kultikus énekes életében kezdődtek az Eszembe jutottál feldolgozáslemez munkálatai, ám aztán emlékalbum lett belőle, és a Szigeten majd emlékkoncert is. A gyászt és tiszteletet zárójelbe téve kíméletlenül megnéztük: vajon mit tud mondani Cseh Tamásról a Quimby, Lovasi András, a Csík Zenekar, a PASO, Palya Bea, a Kistehén, Másik János, összesen 17 előadó.

Nincs jó hírük az ilyen egy-egy előadó előtt tisztelgő, szakszóval: tribute-lemezeknek. Sőt, rosszabb, mint a feldolgozásalbumoknak (és remixlemezeknek, de ez nem tartozik ide), és ez érthető is. Már eleve jó feldolgozásból is kevés van: olyanból, ami tényleg tud valami újat mondani arról a számról, amihez hozzányúl; a legtöbb beleesik vagy abba a csapdába, hogy túlságosan közel marad az eredetihez, és akkor minek van, vagy egyszerűen átrakja a dallamot és szöveget a saját stílusába, és akkor legfeljebb érdekes lehet. A tribute-lemezeknél pedig annyiból még rosszabb a helyzet, hogy a tisztelgés gesztusa mintha kifejezetten ellene dolgozna annak, hogy zeneileg érdekes eredmény szülessen; ráadásul általában olyanokat szokás ezekre felkérni, akikre nagy hatással volt a lemez tárgya, és ilyenkor gyakran még akkor is előjön belőlük az epigon, ha esetleg egyébként túlléptek ezen a szakaszon. (Pláne, hogy mivel nincs jó hírük a tribute-lemezeknek, a legtöbbön sok másod- és harmadvonalbeli előadó is szerepel.)

 

Az Eszembe jutottál, amin még akkor kezdett el dolgozni Marton László Távolodó szerkesztő, amikor Cseh Tamás még élt (tehát nem a megemlékezés céljával indult), ebben a mezőnyben elég jó pozíciót foglal el. Kellemetlen érzésem legfeljebb egy szám hallgatása alatt volt, és nincs olyan, amiről azt lehetne gondolni, hogy pusztán az eredeti gyengébb kópiája - ez nemcsak abból adódhat, hogy minden szereplő olyan fantáziadús volt (mert nem), hanem talán abból is, hogy ugye Cseh Tamásról él egy olyan kép, hogy Bereményi Géza szövegei legalább / majdnem olyan fontosak, mint a zene, tehát ez utóbbitól talán könnyebb elszakadni.

Eszembe jutottál - főhajtás Cseh Tamás előtt

Sok olyan szám van viszont, amiben nem vagy alig-alig történik több, mint hogy az előadó eljátssza a számot a maga megszokott stílusában. Ilyen a PASO, a Quimby, a Balaton, a Besh o droM hozzájárulása, amiknek a PASO-, Quimby- stb. rajongók biztos örülnek, de nehéz nem azt mondani róluk, hogy egy szemernyivel nem vitték előbbre a világot. Péterfy Bori száma is egy tipikus lassú Péterfy Bori-szám, de itt engem legalábbis meglepett, hogy mennyire benne van Cseh Tamás ebben a világban, korábban nem gondoltam erre. A Napra az egyik legjobb számát csinálta meg a Ten Years Afterből: azt ugyan nem tudtam megfejteni, hogy mit gondol a zenekar Cseh Tamásról, az izgatóan nyígó gitár viszont nagyszerű. Palya Beánál nehéz megmondani, mi is volna "a saját stílusa", mindenesetre sejtelmes feldolgozása itt elmaradt attól a várakozástól, amit legutóbbi lemeze keltett bennem. Az Etnofon Zenei Társulás sok szép ötlettel teli etnojazzt készített, itt sajnos a dörmögő énekből számomra hiányzik a karizma. A Heaven Street 7, Legát és (náluk azért kevésbé) a Csík Zenekar pedig elvicceli a maga számát, de egyszer, legfeljebb kétszer használatosak a poénok, Legát Tiboré meg egyszer se, hanem jaj.


Van viszont a maradék, ami tényleg jó. Másik János és Lovasi András egyaránt a fminimalizmusra szavazott; előbbié a lemez egyik csúcspontja. Másik János tangóharmonikás kocsmadalt játszik (koncertfelvételről a Minden álmomban, a Levél nővéremnek 2-ről, eredetileg ketten éneklik a refrént), bizonyos pillanatokban még megrendítő is tud lenni, ahogy a tinglitangli hirtelen erős érzelmekbe vált át. Lovasi ilyen érzelmi mélységekbe nem merészkedik; ő azt találta ki, hogy az egyszálgitáros dalban ez az egyszál nem akusztikus, hanem elektromos gitár, és az egyszerű ötlet meglepően jól működik. Tóth Evelin is a maga módján minimalista, legalábbis csak gitárnak hangzó elektromos hegedű (Lantos Zoltán) kíséri, torzul, finomul, kísérletezik - de az énekesnő a maximalista, túlfűtött és szabad drámázása ezt elfedi, hatásos (és a szabadságot és a szélsőségeket e hatás szolgálatába állító) interpretáció ez. Bognár Szilvia és Herczku Ágnes az Antoine és Désiré történelemkönyve eleve meglévő népzenei vonalát erősíti fel, az éneket csupán kis dobolással-dobogással kísérve; nem húdenagy, de azért szép az ötlet, a megvalósítás pedig sodró, nincs nagy titka: egyszerűen jó hallgatni ezeket az énekesnőket.

Még két kiemelkedő szám szerepel az albumon. A Kistehén, pontosabban itt Kistehén Melanko az egész lemez legmeglepőbb húzásával a Budapestből dühös alternatív rockot (sic) csinált, amire lehetne mondani, hogy éppen most ez a saját stílusa; és önmagában tekintve nem is lenne igazán jó, sok a bevett húzás benne. Ámde pont feldolgozásként kifejezetten érdekes: elgondolkodtató, hogy ebben az eredetileg nagyon más karakterű dalban mi volt az, amitől mégis működik így; illetve Kollár-Klemencz László sajátos, öntörvényű éneke, meglepő hangsúlyozásai, kiabálásai is olyan kérdéseket vetnek fel, amikre nem könnyű a válasz, és ez ennek lehet örülni. A Bin-Jiptől pedig, bevallom, féltem, de egyrészt Harcsa Veronika igen jó, az ő éneke a leggazdagabb a lemezen; másrészt a kíséret: a downtempo és az akusztikus, már-már "igényes" hagyományosabb zene között van, ami lehetne borzasztó is, de a nem hivalkodó, ám annál jobb trükkök (lásd például a vonósokat) határozottan izgalmassá teszik. Az albumot egy archív Cseh Tamás-felvétel zárja (Szomszédom cse ta), amihez Péterdi Péter olyan kíséretet írt, ami mintha akkor született volna - ő egyébként zenei rendezőként az életmű fontos, bár széles körben kevésbé ismert szereplője. Valahogy ezt a felvételt tényleg nehéz nem a megemlékezés kontextusában hallgatni, hanem pusztán zeneként.

A mérleg tehát ha nem is nagyon, de azért (főleg ahhoz képest) mégis meglehetősen jó; mindenki eldöntheti, hogy az erős és rutinból megoldott számok ilyen aránya megfelelő-e neki, illetve okoznak-e örömöt számára, a saját stílusban csak úgy eljátszott dalok. Ami mégis lefelé húzza az értékelést, az a válogatás. Az addig rendben van, hogy nemcsak az eladhatóság miatt kellenek ismert nevek, hanem tényleg érdekes lehet - aztán vagy az, vagy nem -, hogy hogyan nyúlnak Cseh Tamáshoz híres zenekarok, vagy ahogy Marton László Távolodó fogalmaz a kísérőfüzetben: "napjaink kultikus előadói". (Akik egyébként nagyrészt már 2005 kultikus előadói is voltak: az Amikor én még kissrác voltam Illés-feldolgozáslemez szereplőinek jó része itt van.) De azért beférhetett volna több előadó a petőfis-fesztiválos mezőnyön kívül. Például engem érdekelt volna, hogy az internetgeneráció hálószoba/lo-fi énekes-dalszerzői (például Kristóf Norbert, Hó Márton vagy éppen Nyerges Gábor Ádám) mit csináltak volna egy ilyen felkérésre. De elfért volna mondjuk hiphop is (a Punnany Massif például készített is egy Csended vagyok-feldolgozást Beck Zoltánnal, ennek vége felé meghallgatható), elektronika, metál, mittudomén, akár dubstep vagy szving. A lemez is jobb, de legalább változatosabb lehetett volna, és a magyar zenei élet is nyert volna azzal, ha kiderül egy ilyen nagyobb érdeklődésre számot tartó kiadványról, hogy izgalmasabb és sokszínűbb, mint amilyennek sokszor látszik.

(quart.hu - Rónai András)